anyunak 1.
Mióta elmentél, próbálom összeszedni az apró darabkákat. Magamat, a gondolataimat, az emlékeimet, az érzéseimet. A gyászomat. Nem tartozik senki másra, csak rám, mégis ki kell írnom. miért pont Te, miért pont én, miért pont az én gyerekem nagymamája. A tehetetlenség érzése bénító (volt, és még mindig az).
Egy hatalmas harcos voltál. Tudom, úgy érezted, hatalmas teher nehezedik Rád azzal, hogy azt sulykolták Beléd, hogy csak pozitívan kell gondolkodni és meggyógyulsz! Hogy úgy érzeted, hogy emiatt Téged terhel a felelősség. Bárcsak tudnád, hogy tudom, hogy ez nem a Te hibád! Hogy erről az egészről nem Te tehettél. Én tudom, hogy élni akartál és féltél a haláltól.
Annyi mindent szerettem volna elmondani Neked, amire már sosem lesz lehetőségem. Hogy mennyire nagyon-nagyon szerettelek, hogy köszönöm, hogy életet adtál nekem, és hogy szerettél. Köszönöm, hogy néha "túlszerettél", hogy megtanítottad, hogy legyen önbecsülésem, hogy kialakítottad az igazságérzetem, hogy nem kényeztettél el, hogy mindennél jobban szeretted a kisfiamat. Hogy tanítgattad, játszottál vele, hogy nem engedted, hogy legutóbb elvigyem magammal arra a tűzoltóversenyre és így még egy délutánt Veled tölthetett.
Az élet rövid és igazságtalan. Mindig a jók mennek el. És még hasonló kliséket írhatnék körbe-körbe. Hiába tudtuk, hogy beteg vagy, ez a lehetőség egyszerűen nem jöhetett számításba. Váratlanul ért, hogy a kórhátban kell fognom a kezed, hogy néznem kell, ahogy küzdesz minden egyes levegővételért, hogy szenvedsz, és nem tudok segíteni, sehogy. Legszívesebben ordítottam volna, amiért nem tudtam tenni semmit, hogy nem tudtam enyhíteni a fájdalmad, mikor Te mindig segítettél nekem, bármi gondom volt. Annyira szerettem volna, anyu!
Már nem szenvedsz, már nem fáj. Ezzel kéne nyugtatnom az önző énemet, amelyik azt szerette volna, ha minél tovább élsz. De minden nap és minden órában érzem a hiányod, legszívesebben felhívnálak, és a Messengeren még mindig azt lesem, mikor voltál utoljára elérhető. Nézem a képeidet, a mosolyodat, az utolsó üzeneteidet. A kedvenc ruháidat, virágaidat. A teagyűjteményedet, a kismackódat, a szemüvegtokot a kisasztalon. Üres Nélküled minden.
Egyik ismerősöm azt írta, hogy az ember akkor válik igazán felnőtté, mikor elveszíti az anyukáját.Túl korán váltam azzá, és nem érzem magam felkészültnek. Kinek meséljek ezután? Kinek panaszkodjam ki magam és kitől kérjek tanácsot?
Egyedül telnek az esték. Mióta gyerekem született, jópár barát elkopott. Ilyenkor irni szoktam Neked, anyu-barátnőmnek, hogy mit főzzek holnap, mi az, amit megennél, és hogy mikor megyünk Danival. Most is megyünk, minden nap. És a szívem megszakad, hogy a temetőbe. A sírodon többszáz csokor és koszorú, és én csak jobban és jobban siratlak, akárhányszor végignézek rajta. Máshol kéne lenned.
Nem tudom, hogy lehet ezt feldolgozni, hogy lehet ezen túljutni.
Egy hatalmas harcos voltál. Tudom, úgy érezted, hatalmas teher nehezedik Rád azzal, hogy azt sulykolták Beléd, hogy csak pozitívan kell gondolkodni és meggyógyulsz! Hogy úgy érzeted, hogy emiatt Téged terhel a felelősség. Bárcsak tudnád, hogy tudom, hogy ez nem a Te hibád! Hogy erről az egészről nem Te tehettél. Én tudom, hogy élni akartál és féltél a haláltól.
Annyi mindent szerettem volna elmondani Neked, amire már sosem lesz lehetőségem. Hogy mennyire nagyon-nagyon szerettelek, hogy köszönöm, hogy életet adtál nekem, és hogy szerettél. Köszönöm, hogy néha "túlszerettél", hogy megtanítottad, hogy legyen önbecsülésem, hogy kialakítottad az igazságérzetem, hogy nem kényeztettél el, hogy mindennél jobban szeretted a kisfiamat. Hogy tanítgattad, játszottál vele, hogy nem engedted, hogy legutóbb elvigyem magammal arra a tűzoltóversenyre és így még egy délutánt Veled tölthetett.
Az élet rövid és igazságtalan. Mindig a jók mennek el. És még hasonló kliséket írhatnék körbe-körbe. Hiába tudtuk, hogy beteg vagy, ez a lehetőség egyszerűen nem jöhetett számításba. Váratlanul ért, hogy a kórhátban kell fognom a kezed, hogy néznem kell, ahogy küzdesz minden egyes levegővételért, hogy szenvedsz, és nem tudok segíteni, sehogy. Legszívesebben ordítottam volna, amiért nem tudtam tenni semmit, hogy nem tudtam enyhíteni a fájdalmad, mikor Te mindig segítettél nekem, bármi gondom volt. Annyira szerettem volna, anyu!
Már nem szenvedsz, már nem fáj. Ezzel kéne nyugtatnom az önző énemet, amelyik azt szerette volna, ha minél tovább élsz. De minden nap és minden órában érzem a hiányod, legszívesebben felhívnálak, és a Messengeren még mindig azt lesem, mikor voltál utoljára elérhető. Nézem a képeidet, a mosolyodat, az utolsó üzeneteidet. A kedvenc ruháidat, virágaidat. A teagyűjteményedet, a kismackódat, a szemüvegtokot a kisasztalon. Üres Nélküled minden.
Egyik ismerősöm azt írta, hogy az ember akkor válik igazán felnőtté, mikor elveszíti az anyukáját.Túl korán váltam azzá, és nem érzem magam felkészültnek. Kinek meséljek ezután? Kinek panaszkodjam ki magam és kitől kérjek tanácsot?
Egyedül telnek az esték. Mióta gyerekem született, jópár barát elkopott. Ilyenkor irni szoktam Neked, anyu-barátnőmnek, hogy mit főzzek holnap, mi az, amit megennél, és hogy mikor megyünk Danival. Most is megyünk, minden nap. És a szívem megszakad, hogy a temetőbe. A sírodon többszáz csokor és koszorú, és én csak jobban és jobban siratlak, akárhányszor végignézek rajta. Máshol kéne lenned.
Nem tudom, hogy lehet ezt feldolgozni, hogy lehet ezen túljutni.
Megjegyzések